Harmincnyolcadik fejezet

A Bolt-osztag átvétele egyfelől kevesebb, másfelől több nehézséggel járt, mint eredetileg gondoltam. Jacob Nive egyetértett a megválasztásommal, ami véget vetett a pilóták morgolódásának. Látni akarták, hogyan repülök, és bár a legutóbbi ütközet szenzoradatai a legtöbbjüket meggyőzték a képességeimről, néhány konok alak a gyakorlórepüléseket várta, hogy a szimulált összecsapások során bizonyítsak.

Remart és két másik illető makacsul ellenálltak nekem, akárcsak még néhány, a Slash-osztagból származó pilóta, akik az elesettek helyére érkeztek. A rendbontókat a hármas rajba gyűjtöttem össze, és alig vártam, hogy bevessem őket a Zsivány-osztag vagy Pash Cracken A-szárnyúi ellen. Tudatában voltam annak, hogy ez a fajta viselkedés a legkevésbé sem méltó egy Jedihez, de azzal, hogy Remart folyamatosan áskálódott ellenem, folyton újabbakkal tetézte az új beosztással járó gondjaimat.

Mindkettőnk szerencséjére Tavira nem vezényelt minket bevetésre több mint egy hónapig, hagyta, hogy a Courkrus-on sorvadozzunk. Úgy sejtettük, azért kell ilyen sokáig várakoznunk, mert ennyi időbe telik, mire Tyresi átszervezi az Invidious harccsoportjait. Noha a csillagromboló sokáig nem indult küldetésre, ez nem akadályozta meg Tavira admirálist abban, hogy időről-időre felbukkanjon a Courkrus-on. Különféle bandavezérekkel találkozott, de hogy mi zajlott le a megbeszélések során, arról sosem szereztem tudomást.

Rengeteget dolgoztam az új osztagommal, és ha időm engedte, átvizsgáltam a Xa Felnél történtek részleteit. Különböző csatornákon keresztül megtudtuk, hogy a köztársaságiak nem miránk vártak a Xa Felnél, hanem a Kuat Gépgyár vezetőire akartak lecsapni. A vállalatot már jó ideje bírósági ítéletek kötelezték arra, hogy szüntesse be a bolygó szennyezését, és kezdjen bele nagyszabású helyreállító műveletekbe, ám a Kuat illetékesei - ahogyan azt várni lehetett - nem tettek szinte semmit. Thrawn támadásainak idején nem nagyon lehetett érvényt szerezni a törvénynek, ahogyan az újjászületett Császár által okozott felfordulás alatt sem. A Kuat vezetői elszemtelenedtek, így aztán az Új Köztársaság lépett, és bevetette az Interdictort, hogy minden hajót a rendszerben tartson, és ellenőrizze a bolygón zajló folyamatokat - és akkor felbukkantunk mi, a kalózok.

Mialatt örömmel láttam, hogy a Xa Felen végre megkezdődött a nagytakarítás, a támadásunk adataiból érdekes következtetéseket vonhattam le. Tavira titokzatos tanácsadói nem figyeltek fel a köztársasági hajókra, mert azok nem azért voltak ott, hogy csapdát állítsanak az Invidious-nak - teljesen más zsákmányra lestek. Mindez azt jelentette, hogy a tanácsadók csak akkor tudtak a veszélyről, ha az egyenesen Tavirára irányult. Ugyanúgy érzékelték az ellenséges szándékot, mint én, amikor Tycho rám vetette magát, csakhogy ők valamivel hamarabb kapták a figyelmeztetést. Amennyiben nem fenyegette közvetlen veszély Tavirát és az Invidious-t - és ennek folyományaként magukat a tanácsadókat -, nem észleltek semmit.

És ezek alapján akármilyen jól használták is az Erőt, úgy tűnt, a képességeik eléggé korlátozottak.

A szabadidőmben sokat törtem a fejemet azon, hogy a felfedezésemet hogyan használhatnám fel Tavira ellen, és ezt a problémámat magától értetődőn nem beszélhettem meg a társaimmal. Aztán egy délutánon kiszakadtam a mindennapi rutinból, amikor is Jacob Nive az irodájába kéretett. Tudtam arról, hogy mindazokat a pilótákat, akik részt vettek a Xa Fel felett vívott csatában, sorban behívták a különböző főhadiszállásokra, hogy kikérdezzék őket az ütközetről, ám a Túlélőket a végére hagyták. A többi osztag pilótái nem beszéltek arról, hogy mi zajlott le ezeken a kihallgatásokon, mindössze annyit sikerült megtudnom, hogy igazából fogalmuk sincs, mi történt velük.

Beléptem az irodába, tisztelegtem Nive-nak, illetve Tavira admirálisnak, aztán a kapitány intésére helyet foglaltam az íróasztal előtt álló széken, a hátamat fordítva a szomszédos helyiségbe vezető ajtónak. Tavira admirális, aki ezúttal fekete pilótaöltözetet, rövid dzsekit, illetve szintén rövid köpenyt viselt, átvetette jobb lábát a balon, és meg-megrázta a lábfejét, elárulva ezzel, hogy kissé türelmetlen.

- Köszönjük, hogy csatlakozik hozzánk, Idanian kapitány - mondta köszöntés gyanánt.

- A legnagyobb örömmel, admirális - feleltem fejet hajtva. - Miben állhatok szolgálatára?

- A Xa Fel feletti ütközettel kapcsolatosan lenne néhány kérdésem. Biztosan tudomása van arról, hogy a múltban a tanácsadóim sikeresen megakadályozták, hogy az Invidious komoly bajba kerüljön.

- közölte Tavira, és a szemhéját félig leeresztve, fürkész pillantásokkal tanulmányozta az ábrázatomat. - A Xa Felnél kudarcot vallottak, viszont érzékelték egy bizonyos személy jelenlétét.

- Egy személy jelenlétét? - kérdeztem a homlokomat ráncollva. - Ezt nem igazán értem.

- Hallott már a Jedikről? - kérdezett vissza Tavira lágy, már-már csábosán doromboló hangon. Mialatt a válaszra várt, a tekintete mind áthatóbb lett, és rózsaszínű nyelvével többször is végignyalta azt az érzéki ajkát. A viselkedése, a hangja, de még a testtartása is azt sugallta, hogy az igazságért sajátos jutalom jár, és én hirtelen ráeszméltem, hogy szívesen hagynám magam elcsábítani. Átvillant az agyamon Exar Kun azon ígérete, miszerint megkaphatom ezt a nőt, de azonnal eszembe jutott Mirax, és elfogott a bűntudat.

A következő pillanatban megéreztem, hogy egy idegen tudat igyekszik behatolni az elmémbe. Óvatosan, tapogatózva furakodott befelé, ide-oda vonaglott és ugrált a tudatom felszínén. Ha nem kaptam volna felkészítést, észre sem vettem volna. így viszont - az Erővel kapcsolatos tanulmányaimnak és tapasztalataimnak köszönhetően felfigyeltem a betolakodóra, és módomban állt ellenállni neki.

Luke néhány héttel ezelőtt úgy próbált behatolni az elmémbe, hogy a gondolatai párhuzamosan áramlottak az enyéimmel, és én ekkor, hogy védekezzek, fordítva alkalmaztam ezt a módszert. Miután a támadó az Erőről és a Jedi-lovagokról keresett információkat, hát adtam neki. Felidéztem magamban az összes, Jedikről szóló ócska holodrámát és újsághírt, amit csak elő tudtam kaparni az emlékezetemből, létrehoztam egy gyűjtőmedencét, beleengedtem a betolakodót, aztán elárasztottam az adatok özönével.

- Hogyne hallottam volna, admirális - mondtam, azzal elvörösödtem, és a szememet lesütve folytattam: - Gyerekkoromban nagy rajongójuk voltam. Megnéztem és elolvastam róluk mindent, amit csak lehetett, amivel persze alaposan felbosszantottam a szüleimet. Akkor még nem tudtam, hogy milyen veszélyt hozok ezzel a családomra, ahogyan azt sem, hogy a Jedik mennyire veszélyesek voltak a Birodalomra nézve. Tudtommal szolgálja néhány az Új Köztársaságot, és úgy hallottam, egyikük felelős a Carida pusztulásáért.

- Igen, így történt - erősítette meg Tavira, és a szeme felcsillant. - A Xa Felnél lezajlott ütközet során a tanácsadóim egy Jedi jelenlétét észlelték. Erről tud valamit?

A fejemet hátravetve felkacagtam, és kijelentettem:

- Így már minden világos!

- Mi világos? - érdeklődött a szemét résnyire vonva Tavira.

- Hát a protontorpedók. Azok, amelyeket az Invidious-ra lőttek ki.

- Kifejtené bővebben? - kérte Nive a fejét csóválva.

Nyílt pillantást vetettem mindkettőjükre, és némi megdöbbenést adagoltam az emlékeim gyűjtőmedencéjébe.

- Az a Jedi - kezdtem megfontoltan -, az a Luke Starkiller, vagy Adam Darklighter, vagy Biggs Skywalker, vagy hogy is hívták, szóval az, amelyik megsemmisítette a Halálcsillagot. Ő használt protontorpedókat. Logikus, hogy most is ő indított két ilyen lövedéket, amikor azt látta, hogy az Invidious menekülni készül. Én éppen a Zsivány-osztag gépeivel küzdöttem, és az a Jedi a Zsiványok egyik alapítója.

Tavira meglepetten nézett rám, és hasonló érzések áradtak felém az elmémben kotorászó idegentől is. Az admirális hamar összeszedte magát, elismerően bólogatott, és ekkor az idegen tudat kivonult a koponyámból.

- Le vagyok nyűgözve, Idanian kapitány - közölte Tavira. - Még senkinek sem jutott eszébe, hogy összekösse a Zsivány-osztagot a Jedivel.

- Még a tanácsadóinak sem?

- Nem, még nekik sem - felelte Tavira, és korbácsával belecsapott a bal tenyerébe. - Az hogyan lehet, hogy önnek sikerült előállnia ezzel a válasszal?

- Az az ellenséges pilóta majdnem kikészített - dörmögtem a fejemet rázva. - Tudtam róla, hogy a Zsivány-osztag tagja, és amikor a csata után elemeztem a saját teljesítményemet, rájöttem, hogy nagyon keveset tudok róluk. Meg kell mondjam, a történetük lebilincselő olvasmány. Még önt is említik benne.

Tavira felkapta a fejét, a tekintete hirtelen fagyossá vált.

- Néhányszor bolondot csináltam belőlük, de Jedi egyszer sem repült velük - jelentette ki furcsa, fojtott hangon.

Önkéntelenül megborzongtam, amit Tavira észrevett, és mosolyogva hozzátette:

- Maga túlélt egy velük vívott összecsapást, ahogyan én is. Ettől rokon lelkek lettünk?

- Én inkább túlélőknek mondanám magunkat.

- És büszke arra, hogy túlélő?

- Inkább arra szoktam büszke lenni, ha győzelmet aratok - feleltem a fejemet ingatva.

- És maga mindig győz? - érdeklődött kajánul mosolyogva Taviról

- Eddig mindig úgy volt - válaszoltam a vállamat vonogatva,

- Talán azért, mert nem került szembe kellően kemény kihívással - vetette fel az ajkát lebiggyesztve az admirális. - De talán én képes leszek megfelelő kihívást találni önnek.

Nive kapitány mocorogni kezdett ültében, és megszólalt:

- Amennyiben óhajtja, admirális, én majd...

Feltartottam a kezemet, és közbevágtam:

- Elnézését kérem, uram. Admirális, beszélhetek őszintén?

- Nem is várok el mást, kapitány - felelte kacsintva Tavira. - Hallgatom!

Felálltam, vettem egy mély lélegzetet, és belevágtam:

- Rendkívül tisztelem önt, egyfelől a taktikai érzékéért, illetve azért, mert képes volt megteremteni és egyben tartani ezt a szövetséget. Csodálatra méltó az, hogy megóvta az Invidious-t, mialatt az Új Köztársaság hadiflottájának fele a rombolóra vadászik. És bár igazán nem szeretnék elébe menni a dolgoknak, azt is meg kell mondjam, hogy ön lélegzetelállítóan gyönyörű. Tény viszont, hogy azért csatlakoztam az Invidekhez, hogy pilóta legyek és krediteket keressek. Ha az a kihívás, amelyre gondol, a pilótatudásomat teszi próbára, én vagyok a maga embere. Ha nem, nem érdekel a meló.

Nive lélegzet után kapott, és nyilván azt hitte, az admirális azon nyomban kivégeztet a pimaszságomért. Tavira meglepődve meredt rám. Egy teljes másodpercig. Aztán felpattant, és ostorával az arcomba vágott. Tudtam, hogy érkezik a csapás - ennek megállapításához nem kellett az Erőhöz folyamodnom -, de nem próbáltam elrántani a fejemet. Heves fájdalom hasított az arcomba, a bőröm úgy égett, mintha leforráztam volna. Nem éreztem, hogy kicsordult a vérem, de tudtam, napokba telik majd, mire a ronda zúzódás utolsó nyomai is eltűnnek.

- Ezt a feltételezésért kapta, kapitány - jelentette ki Tavira, azzal az állam alá dugta a korbácsát, és megvető hanghordozással folytatta: - Ha vonzónak találnám magát, és bár korántsem mondanám csúnyának, semmiképpen sem az esetem, szóval, ha azt akarnám, hogy álljon a rendelkezésemre, akkor maga a rendelkezésemre állna. Nem, nem, ne mondjon semmit! Tudnia kell, hogy amit most mondtam, az szikár tény. - A szemét tágra nyitva méregette az arcomat, majd hozzátette: - Igazán kár, hogy szőke. A szőkékkel eddig mindig megjártam... - Hirtelen megfordult, közben heves mozdulattal végigrántotta a korbács hegyét a torkomon, és némileg megenyhülve beszélt tovább: - Ami pedig a pilótatudására vonatkozó kihívást illeti, hamarosan megkapja tőlem. Egy héten belül újabb bevetésre indulunk, és ennek során a Túlélők játsszák majd a támadó ék szerepét. Gondolja, hogy képes lesz megfelelni a kihívásnak?

- Azt teszem, amit parancsol, admirális! - harsogtam katonásan. Tavira visszafordult felém, ravasz mosolyra húzta a száját, és kijelentette:

- Elhiszem, hogy engedelmeskedni fog, kapitány, ami azt jelenti, hogy a jövője nem reménytelen. De ne okozzon nekem csalódást! Akiben én csalódom, arra kínos sors vár...

Kivonultam Nive irodájából, intettem a sorára váró Timmsernek, aztán kisiettem az épületből. Elindultam a kedvenc kisvendéglőm felé, de menet közben úgy belebonyolódtam a gondolataimba, hogy végül összevissza bolyongtam az utcákon. Annyi minden történt a kihallgatáson, hogy rendet kellett raknom a fejemben, hogy kiszámíthassam a következő lépésemet.

Először is igazolást nyert a korábbi gyanúm: Tavira tanácsadói érzékelték az Erőt, és átestek valamilyen fajta felkészítésen. Csaknem biztosra vettem, hogy nem lepleződtem le, ami azt jelentett, hogy a titokzatos illetők csak korlátozottan értenek az agyszondázáshoz. Valószínűnek tűnt továbbá, hogy csupán passzívan érzékelik a veszélyt, és csakis akkor, ha egyenesen őrájuk irányul.

Ugyanakkor nyugtalanított a tény, hogy érzékelték azt, amikor csata közben az Erőhöz folyamodtam, és ekkor örültem csak igazán, hogy máskor gondosan álcáztam a különleges képességeimet. Luke a kezdet kezdetén feltételezte, hogy azért fogták el Miraxot, hogy én ne cselekedjek, és ha ez igaz volt, akkor az Erőben való jelenlétemmel azonnal lelepleztem volna magamat. Ezt a problémát korántsem oldotta meg a tény, miszerint Taviráék hajlottak annak elfogadására, hogy a tanácsadók Luke Skywalker jelenlétét érzékelték a Xa Fel felett - legfeljebb annyit jelentett, hogy egyelőre nem tudnak megkülönböztetni engem a mesteremtől.

Mindezeken felül furcsának találtam, hogy egyszer sem érzékeltem a tanácsadókat az agyszondázás előtt, még az ütközet alatt sem. Ha ők észleltek engem, akkor elég közel kellett lenniük ahhoz, hogy én is érzékeljem őket, legalábbis elméletileg. Ezek alapján biztosan álcázták magukat, hogy rejtve maradjanak. Tekintetbe véve, hogy alig hat-nyolc évvel korábban irtózatos hajtóvadászat folyt a Jedik ellen, a rejtőzködés képessége az életet jelentette az Erőre fogékony teremtmények számára. Számomra viszont azt, hogy akár ott állhattam egy veszedelmes ellenség mellett anélkül, hogy tudtam volna róla.

Másodszor pedig, ami ugyanilyen fontos volt: megtudtam, hogy Tavira rosszul tűri, ha keresztülhúzzák a számításait. Otromba módon elébe vágtam egy esetleges ajánlatának, amiért megbüntetett, majd közölte velem, hogy soha többé ne merészeljek szembe szállni vele. Nem ismerte el, hogy megelőztem, de nem is kéjelgett a diadaIában. Nyilvánvalóan győztesnek érezte magát, és én nem akartam megtudni, hogy a jövőben hogyan akarja biztosítani a győzelmet.

A gondolataimból kizökkenve a Crash előtt találtam magam, és leereszkedtem a lépcsőjén. A kellemesen hűvös söntésbe érve vártam néhány másodpercig, hogy a szemem megszokja a félhomályt, majd elindultam a hátsó rész felé, ahol Timmser üldögélt az egyik asztalnál, Caet társaságában. Ám alig tettem meg pár lépést, amikor Remart a bal vállamra tette, vagy inkább csapta a jobbját. Szembefordultam vele, leráztam magamról a kezét, és megkérdeztem tőle:

- Mit akarsz?

- Gyere, meghívlak egy italra! - válaszolta ravaszkásan vigyorogva a megtermett fickó.

- Mi van, kaptak egy szállítmány Alion neurotoxint?

A pultos, akinek az arca annyira ragyás volt, hogy valószínűleg a Xa Felről származott, öblös hangon felröhögött.

- Hé, nekünk semmi közünk Margath-hoz! - közölte aztán. - Sasyru fizet, és kész. Szóval, mit kérsz?

- Helyi lomin sört, köszönöm - feleltem, majd Remartra pillantva megkérdeztem: - Mire véljem ezt a nagylelkűséget?

- Nem szeretném, ha félreértés lenne köztünk, kapitány - válaszolta Sasyru, azzal megemelte felém aranyló brandyvel teli poharát. - Részemről nincs harag.

- Részemről sincs - feleltem kurtán, azzal átvettem a sört a pultostól, biccentettem Remartnak, és folytattam utamat a hátsó rész felé.

Amikor odaértem a társaim asztalához, Timmser a lábával kitolt nekem egy széket.

- Remartba meg mi ütött? - dörmögtem értetlenül, mialatt leültem.

Caet csak morgott, míg Timmser horkantott egyet, és a fejét csóválva magyarázta:

- Sasyru utánam következett Nive irodájában. Beszélt a kapitánnyal és az admirálissal, és ilyen vidáman jött ki tőlük. Úgy tűnik, Tavira különleges szolgálatra rendelte.

- Aha - dünnyögtem, majd belekortyoltam a sörömbe, és alaposan megforgattam a számban, amíg a szénsav csípni kezdte a nyelvemet. Keserű ízt éreztem, de tudtam, hogy nem az ital miatt. A legkevésbé sem tetszett a gondolat, hogy Remart beköltözik Tavira ágyába. Megfordultam ültömben, és sanda pillantásokkal méregettem a fickót, mire Caet rám mordult:

- A féltékenység nem áll jól neked, Jenos.

- Féltékenység? - kérdeztem meglepetten pislogva. - Hogy én? Remartra? Ugyan már!

- Ordít rólad, Jen, hogy találatot kaptál - jegyezte meg a fejét csóválva Timmser.

- Nem, mindketten tévedtek - tiltakoztam elszántan, ismét ittam néhány kortyot, és megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy azért nem rajongok a helyzetért, mert Remart alaposan,befűthet nekem Taviránál. A társaimra pillantottam, és halkan közöltem velük:

- Tavirával a háta mögött Remart borzalmas lesz.

- Vettem az adást, Idanian kapitány - felelte Timmser nagyokat bólogatva -, de attól tartok, a szenzoraid rosszul működnek. Téves adatokat közölnek veled.

- Keresd az igazságot, Jenos! - értett egyet mosolyogva Caet. - Ne repülj vakon!

Magam elé, az asztalra szegeztem a tekintetemet, és fontolóra vettem annak lehetőségét, hogy esetleg valóban féltékenység gyötör. Tudtam, hogy őrültség. Nem vágytam Tavirára. Ott volt nekem Mirax, és én tökéletesen boldog voltam vele. Visszautasítottam Tavirát és könnyűszerrel nézhettem úgy, hogy azért parancsolta maga mellé Remartot, mert ezzel akarta orvosolni a büszkeségén esett sebet, illetve mert ezzel huzamosabb ideig bosszanthatott engem, miután sokan tudtak arról, hogy Sasyru és én utáljuk egymást. És mégis, noha nem vágytam Tavirára, még kevésbé akartam azt, hogy ők ketten együtt legyenek.

És ekkor egyszeriben rádöbbentem, hogy tényleg féltékeny vagyok...

Megborzongtam, amikor belém vágott a felismerés. Természetesen tudtam, hogy a féltékenységem genetikai alapú, előre programozott érzés. Ha egy férfi megszerez egy nőt, biztosíthatja a saját genetikai túlélését, és ebben a tekintetben - a halhatatlanság keresésében - az összes többi férfi vetélytársnak számít. És akármennyire is akartam hinni abban, hogy megszabadultam vadállati ösztöneimtől - elszántan kapaszkodtam Yoda kijelentésébe, miszerint sugárzó lények-m vagyunk, nem hitvány anyag attól még tény maradt, hogy nem kedveltem Remartot. Mint ahogyan az is, hogy erősen vonzódtam Leonia Tavirához.

Ezt egész egyszerűen be kellett látnom. Részben azért vágtam elébe az ajánlatának, mert rettentően kívántam őt. Már csupán a külsejével is levett a lábamról, és a ravaszsága, a titokzatossága tovább erősítette a vonzerejét. A szeszélyessége persze veszélyt hordozott, de már ez a veszély is kihívást jelentett: vajon, ha a közelebb kerülnénk egymáshoz, képes lennék kitérni a haragja elől?

Mielőtt még jobban belemélyedtem volna a gondolatmenetbe, korsómat az arcomon vöröslő, égő zúzódáshoz szorítottam, hogy lehűtsem. Aztán a seb még jobban égett, mert rálöttyent némi sör, és csípni kezdte felhorzsolt bőrömet, de a fájdalom jól jött, mert eszembe juttatta Tavira kicsinyességét, és bosszúállásra való hajlamát. Valóban azért küzdöttem el magam idáig, mert akarom őt? A kérdés vibrotőrként döfött a vágyaimba. Reméltem, hogy halálos sebet kaptak, de nem vettem biztosra.

Caet felém fordult, szimatolt egyet, és megkérdezte:

- Az arcod... ki tette?

Leengedtem a korsómat, hogy a farkasnő szemügyre vehesse az ábrázatomat, és hüvelykujjammal a hátam mögé bökve feleltem:

- Remart újdonsült barátnője. Feltett néhány kérdést, és a jelekből ítélve nem tetszettek neki a válaszaim.

Timmser megforgatta néhányszor a poharában aranyló brandyt, majd elmosolyodott és megjegyezte:

- Én is megválaszoltam a kérdéseit, de nem kaptam mást, mint egy alapos fejfájást.

- Hát igen... - dörmögtem elvigyorodva -, én is megmondtam neki, hogy megfájdul tőle a fejem, erre a képembe vágott az ostorával.

- Nem volt bölcs ötlet - állapította meg Caet, és felém hajolva hozzátette: - Remartot nem sajnálom, de érted aggódom.

- Ne félts engem, Caet! - válaszoltam a fejemet rázva. - Es ne csinálj semmi ostobaságot! Azt hiszem, Tavira képes kiszagolni a félelmet és a gyengeséget. Ha bármelyiket megérzi rajtad, máris a szádba veheted a sugárvetőd csövét. Az biztos, hogy az a vég gyorsabb lesz, és kevésbé fájdalmas.